Anyák napjára
Az egyik legszebb ünnepünk
Amire ma ébredtünk
Most megköszönhetem, amit
Eddig tett Ő énnekem
Felnevelt s gondozott
Erején felül dolgozott
Azért, hogy nekem jobb legyen
Szeret, ahogy szeretni lehet
Félt, ahogy félteni lehet
És én megtanultam, hogy
Mi az igazi szeretet
Most kérek, ha kérhetek
Bocsájtsd meg énnekem
Amit eddig vétkeztem
Hidd el nem akarattal tettem
Megköszönöm, amit meglehet
Bár ezt szavakkal kifejezni
Nem lehet
Ezt csak érezni lehet
És ez az igazi szeretet
1989. Prenoszil Sándor
A FORRÁS, AHOL VAGY.
Mindenhol Istent keressük, de nem találjuk,
mert mindenhol Ő van, ezért nem látjuk.
Az egyben is magunkat látjuk,
és ha az egyből kitekintünk, semmit sem látunk.
Ott vagyunk, hol semmi sem kezdődik,
és ott vagyunk, hol semmi sem végződik.
Ott vagyunk, hol minden csak van.
Mert minden, amit látunk, a Forrásban van,
de szemünk nem látja, ami a Forrásban van.
Mert ami van, az bennünk van,
és ami rajtunk kívül van, az is csak bennünk van.
Amit látunk, csak káprázat,
és amit nem látunk, csak az van.
Ha a Forrást meglátod, Te már nem itt vagy,
de, ha a Forrásból nézed, még itt vagy.
Gondolkozz el, ki is vagy!
2007. Prenoszil Sándor
Hej rege rejtem…
Őseink írása, írások írása,
írások alapja, hol van a tudatban?
Mágusok mágusa, táltosok táltosa,
mindennek alapja, hol van a tudatban?
Fejedelmek fejedelme, királyok királya,
mágikus ereje, hol van a tudatban?
Papoknak papja, pálosok perjele,
isteni szikrája, hol van a tudatban?
Lelkek lelke, szentek szentje,
isteni tudatunk, hol van a tudatban?
Ősi írásunkat elvették!
Aki művelte, megölték!
Mágusok és táltosok szenvedték,
királyok és papok tehették,
ősi tudásunkat majdnem elvették!
De „kis” emberek rejtették,
soha el nem felejtették.
Hej rege rejtem, rege rege rejtem,
a szemed elé rejtem.
Kerek erdő közepébe,
gyerek mese velejébe.
Hej rege rejtem…
2007. Prenoszil Sándor
Nyílik már a tudás fája
Őseink ezredéves termőfáján
újra rügy fakadt.
Csodás mosollyal hívogatja
a napsugarakat.
Több száz éves szenvedést,
Bút, bajt felejt.
Boldogan köszönti a jelent.
Sok apró lélek méhecske
porozta be, s adott jelet.
Figyelj! Jön már a kikelet.
S a rügyekben a sok tudás
bontogatja szirmait,
lassan kitárva a világnak
titkait.
Apró lélekszirmok köszöntik
a lelki tavaszt.
S ruhájuk tele róva
adnak vigaszt.
Apró tűzlelkek, a lelki sivatag
már nem tikkaszt,
hisz itt van a rügyekben
a malaszt.
És ha őseid útján
ügyesen haladsz.
A titkokat lassan megfejtve
a MAGOS-ságban maradsz,
és nem érhet fel hozzád
a lelki haraszt.
De őseid tudása kötelez
is Téged,
hogy a tudás magjait
termékeny talajba hintsed.
Mert termékeny talajból
termékeny fa sarjad.
S ha mindig öntözöd
a lelked sugarával,
a kis patakból lesz majd a
nagy folyam árja.
S nagy folyam partján
a lelkedet,
az égig érő fa és
a Teremtő várja.
2006. Prenoszil Sándor
Isten megtanít
Hol múlnak a századok és népünk harcol az életért
Hol küzd az elnyomással és bomlasztó erőkkel
Hol emberek halnak meg hitükért
Hol az igazat mindig elhazudták
Isten megtanít
Hol apáink vére folyt
Hol hőseink sírja domborul
Hol ezrek kiáltanak jobb sorsért
Hol gyermekek hisznek a jövőben
Isten megtanít
Hol véres háborúk szaggatták a hont
Hol nagyhatalmak szabták a határt
Hol családok szakadtak el
Hol a hit még mindig él
Isten megtanít
Hol Szűz Mária véd minket
Hol csodák történnek szent helyeken
Hol emberek gyógyulnak a gyógyíthatatlanból
Hol ezrek látják a csodát
Isten megtanít, hogy szeresd e hazát
2004. Prenoszil Sándor
Vietnám
Csend van, néma csend.
A laktanya békés álmát alussza.
De hirtelen kiáltás harsan,
Riadó, riadó, riadó!
És akkor megbolydul a laktanya,
Nehéz lábak dobognak,
S hangos parancsok pattognak.
Felbőgnek a motorok is,
És a katona bevetésre indul.
Most még nem tudják, hova mennek,
Csak sejtik, hogy Vietnámba mennek,
Hol parancsot kapnak, s ölnek, s ölnek.
Merre mennek romba dől minden,
És csak hull a sok ártatlan ember.
Nekik mindegy, hogy nő vagy férfi,
Csak életben ne maradjon senki.
S egyszer elcsitulnak a fegyverek,
És kivonulnak a vesztesek.
Kik pár éve győzni mentek,
Most rongyosan, vesztve jönnek.
S hol eddig hazája volt,
Most hazára nem lel,
És mást sem lát, csak gyűlöletet,
Mert más is tudja, hogy ők,
Akkor, Vietnámba mentek.
1989. Prenoszil Sándor
Mondd, miért…?
Mondd, miért van az,
Hogy milliónyi ember
Öli egymást e világon
Holmi magasabb eszmékért,
Vagy talpalatnyi földért?
Mondd, miért van az,
Hogy milliók éheznek,
Midőn mások otthon dőzsölnek
És szórják a pénzt?
Mondd, miért van az,
Hogy milliókat ölnek fegyverekbe,
Mikor másra sokkal jobban kellene?
Mondd, miért van ez?
Mondd, miért nincs béke mindenütt,
És miért nem szeretik egymást az emberek?
Hiszen szeretni jó dolog,
S nem kerül semmibe.
Hát akkor miért költenek
Ennyit fegyverre?
A békéért harcolni kell?
Mondd, nem elég a szeretet?
Hisz az nem kerül semmibe…
1989. Prenoszil Sándor
Emlékezés
Gyerekek játszanak az udvaron,
S gyerekzsivajtól hangos a ház.
Egy háromemeletes ház.
Amott fák és egy templom áll.
S akkor lassan felnézel az égre,
És két csíkot látsz,
Amin elgondolkozol.
Vajon lehet, hogy egy perc múlva
Már nem áll ez a ház?
Egy perc múlva mit látsz?
Füstölgő romokat s halált?
Amott a romos ház falán
Egy ott állt ember árnyékát?
’45 nyarán voltak, akik ezt látták.
De lehet, hogy azóta
Ők sem élnek már.
Ez egy új, huszadik századi halál.
Lehet, hogy ránk is ez vár?
Emlékezz hát,
Mi történt ’45 nyarán!
1989. Prenoszil Sándor
Hajnalodik, lassan felkel a nap, Hogy kinyújtóztasson Sok – sok fénysugarat. Felébrednek a madarak is, És hangos csicsergéssel Köszöntik a tavaszt. Lassan felkelnek az emberek is, És elcsodálkoznak, Milyen gyönyörű is a tavasz. Lassan virág nyílik a réteken, És ezzel örömöt szereznek énnekem. De sok ember észre sem veszi ezt, Pedig mily csodás is a természet! Halljátok, emberek?!! Nézzétek! Mily csodás a természet! 1989. Prenoszil Sándor Ülök az őrtoronyban magányosan, egyedül. Köröttem sötét a táj, Ma szilveszter éjszakán. Lám, eljött ez a nap, S mit hoz majd a holnap? Egy békésebb jobb esztendőt, Melyben elcsitulnak a fegyverek? Vagy egy újabb háborút, Hol ezrek halnak meg értelmetlenül? Köröttem csend és sötétség honol. Békés, nyugodt most a határ. De vajon milyen lesz holnap e táj? 1988. Prenoszil Sándor Az Alföld sokak nagy szerelme, Nekem csupán sík pusztaság, Ahol izzít a forróság Midőn a nap delelőre hág. Szél nem lebben, Levél nem rezzen, Egyhangú, sivár a táj, Ilyen az alföldi nyár. De eljön majd egy jobb világ Nyolcvankilenc nyarán, Mikor virág nyílik a réteken, És én leszerelek az egyik pénteken. 1988. Kalocsa Prenoszil Sándor
A tavasz
Töprengés
Alföld
10-12000 éves énekek mondókák Urálás eredeti szöveggel a név alatt
(Uz Kovács Gyula, 2017.04.01 00:57)